Fogadjátok szeretettel exkluzív interjúnkat Kővári Bencével a nyíregyházi biliárd játékossal, aki újra Guinness-rekord kísérletre adta a fejét. Ezúttal a biliárdasztalon, biliárd golyóval végrehajtható leghosszabb ugratás rekordját célozta meg. Nézzük hát, hogy sikerült ez neki.
Tudjuk, hogy egy Guinness rekorddal már rendelkezel, mikor és honnan jött az ötlet, mi motivált arra, hogy megpróbálkozol egy újabbal? Miért pont a leghosszabb ugratást választottad?
Az első világrekordom legnagyobb hozománya az volt, hogy kapcsolatba kerültem külföldi műlökőkkel és egyikük megosztotta velem a WPA hivatalos artisztik-programját (egy 8 kategóriára osztott, 120 lökést tartalmazó füzet, amelyre a Trickshot-világbajnokság épül). Soha nem volt olyan szinten az önbizalmam az asztalnál, mint akkoriban, így ezen lökések mellett elkezdtem saját trükkökön is dolgozni. Ezeket nézve a korábbi csapatból többen felvetették, hogy meg lehetne próbálni még egyszer megrángatni az oroszlán bajszát, ha már egyszer sikerült a szülővárosunkból megtréfálni a bajnokot (Florian Kohler-t, akit egyébként az aktuális éra legjobb és főleg legkreatívabb pool trickshot játékosának tartok).
Ezzel párhuzamosan felkerestem egy régi barátomat, a szintén nyíregyházi Péter Lászlót, a FunCity Bowling Bár tulajdonosát, aki nagyvonalúan lehetőséget biztosított számomra a gyakorlásra a klubjában. Ismerve a klub adottságait (három kilences asztal mellett 6 darab nyolcas asztal helyezkedik el egymás mellett a biliárdteremben) és tudva, hogy a hely fő profilja a bowling, egy rövid kutatómunka után a biliárd-világcsúcsokkal kapcsolatban a barátokkal közösen elkezdtük tervezni a következő nagy dobást, a távolsági ugratás világrekordját, amelynek az ötlete néhány nap alatt megszületett. Egy nap alatt beszereztük a hozzávalók (akkoriban hitt) javát: néhány jógamatracot és gumipókot, két lámpát a belső tér jobb megvilágításához, pár kampót az asztalok fölötti lámpák felfüggesztéséhez) és elkezdődött a felkészülés.
Mennyit és milyen módszerekkel készültél, gyakoroltál a rekorddöntésre? Igénybe vettél külső szakmai segítséget, ha igen kitől?
Mint szinte minden esetben, most is igyekeztem a feladatot több kisebb részre bontani: ennek megfelelően heti két-három estét szántam erre a projektre néhány hónapon keresztül: ezek között két pontossági nap szerepelt (egymástól másfél méteres távra elhelyezkedő nyolcas asztalokról golyók sorozatban a szomszéd asztalra, közvetlenül zsebbe ugratása), illetve egy távolsági nap (ahol az induló asztalról csak eljuttatni igyekeztem a fehér golyót a második, képtelenül távolinak tűnő (faltól-falig 368 centiméterre elhelyezkedő) asztal felületére, pontosabban arra a pontra, ahol a kísérlet napján a távolabbi középső zseb szerepelt a tervben). Ezt a bejelölt pontot egy kék törlőkendővel tettem láthatóvá a gyakorlások alkalmával.
Egy-másfél hónap után már szabályosan tartottam a távolsági napoktól, hiszen értelemszerűen ilyenkor a legnagyobb a veszélye annak, hogy valami megsérül: jobb esetben csak a bakelitek és a golyók, rosszabb esetben egy-egy gikszernél azonban az airbridge-nél használt mutató- és középső ujjperc könnyedén elreped, ahogyan a lökő kéz mutatóujja is. Ez kétszer is megtörtént, ilyenkor pedig legalább egy két és fél, de inkább három hetes kényszerpihenőre került sor, ami az ugratásokat illeti. Amin utólag csodálkozom, az az, hogy a posztót egyetlen alkalommal sem sértettem fel.
Szakmai segítség menet közben érkezett – a klub részéről folyamatosan maximális támogatást kaptam, amelyet még egyszer szeretnék megköszönni Péter Lászlónak és Hruska Evelynnek, a klub üzletvezetőjének. Külső segítség kapcsán öt embert szeretnék kiemelni: elsősorban Kun Lászlót, az általam legnagyobb tudásúnak tartott hazai artisztik karambol játékost, akinek bár életidegen sok-sok pool-os dolog, mégis önzetlenül segített és többször eljött Nyíregyházára, nem mellesleg elvállalta az egyik tanú szerepét is a rekorddöntés napján. A másik ilyen (speciális, tanúsítványokat bemutatni köteles) tanú Almási Gergő volt, aki bár a snookerhez kapcsolódik sok-sok szállal, mégis első kérésre eljött a rekorddöntésre. Nem mehetek el szó nélkül Gergely Ferenc barátom hozzájárulása mellett, aki Erdélyből többször is eljött, hogy megfeszítse az asztalokon a posztót, majd a rekorddöntés napján ki is cseréljen egyet az induló asztalon (miután a Guinness-előírásainak megfelelően párhuzamosan, az előre regisztrált távolságra be is állította az asztalokat). A gyakorlásokhoz használt dákók javításáért-fejlesztéséért pedig Marton Istvánt és Nagy Tibort illeti köszönet, a rengeteg esztergálásért és karbantartásért. A szűk környezetemből pedig felsorolni sem tudom azokat, akik segítettek a legváltozatosabb dolgokban: a távok mérésében, a világításban, a dokumentumok elkészítésében, fotók és videók rögzítésében, a mentális támogatásban, az ötletelésben és végig hittek bennem.
Milyen felszereléssel gyakoroltál, illetve milyen felszereléssel sikerült a rekorddöntés?
Többféle dákót is kipróbáltam a gyakorlás során, de a legstabilabbnak a Cuetec Propel fantázianevű ugratódákója bizonyult (talán nem véletlen, hogy az előző rekordot is egy ilyennel állították fel). Ezzel a legkisebb a gikszerek esélye (a 13,9 mm-es átmérőnek köszönhetően), a kis súlya miatt dinamikusan gyorsítható (egy ilyen lökésnél nem az erő, sokkal inkább a lökéstechnika, a behatolás szöge, és a minél lazább lökő kéz számít, valamint a stabil testtartás). Előnye a hátránya, hiszen a nagyobb átmérő miatt a golyót érő erő nagyobb felületen terjed szét és az ultrakönnyű (de nagyon erős) spiccnek köszönhetően a súlyeloszlása sokkal ideálisabb is lehetne. Ettől függetlenül nehezen tudok olyan lökést elképzelni (egy asztalon belül), amelyet ne lehetne sikeresen kivitelezni vele, még akkor sem, ha a WPA-program jump diszciplínájáról van szó.
A dákó kérdését az utolsó utáni percben, mindössze a hivatalos kísérlet előtt két nappal beszerzett Mezz Airdrive 3-as jelentette, amely bár 0,3 mm-el kisebb átmérőjű, ideálisabb a súlypontja (számomra). Mindössze 36 órám volt megszokni a dákót, de a japán mérnökök jó munkát végeztek: ezzel a dákóval egész egyszerűen minden ugratás magától értetődő.
A golyók kivétel nélkül 57,2 mm-es Aramith Pro Cup fehér golyók voltak, hiszen ez a hivatalos standard. A gyakorláshoz rendszerint Taom 2.0 break/jump tip-eket használtam, amelyekből érdemes bárkinek egy tartalékot magánál tartani, hiszen bármilyen bakelit a legváratlanabb pillanatban repedhet el (a legtöbbször nevetségesen kis ugratások hatására).
A kréta a legegyszerűbb Predator 1080-as volt: ez a legzsírosabb kréta, a bakeliten semmi más nem marad meg olyan jól, mint ez (főleg, ha az ember elfelejti csiszolópapírral néha érdesebbé tenni a felületet).
A gyakorlások alkalmával (az akkor még nem a kitűzött célhoz (301 cm)) állított asztalokon túl demotiváló volt, hogy 7-es méretű asztalok helyett nekem nyolcasokkal kellett boldogulnom és mivel az asztalok szélessége nem számít bele a rekordba, így a 7-es és 8-as asztalok között húzódó különbség is egy további extra hátrányt jelentett. Ennek ellenére a 4biliard.hu kínálatában is (a fentiekhez hasonlóan) megtalálható Prostar asztalok végül lehetővé tették, hogy sikerüljön elérni a kitűzött célt augusztus 15-én. Ezekkel az asztalokkal azért volt mégis szerencsém, mert a világszövetség csak olyan asztalt fogad el, amely megfelel a WPA (és tagjai, így az EBSA) szabványainak is, a Prostar pedig csak ilyeneket forgalmaz hosszú évek óta.
Milyen nehézségek voltak az idáig vezető út során? Milyen áldozatokat kellett hoznod? Kiemelnél néhányat ezek közül?
Egy ilyen projekt esetén a szociális élet sokszor csorbát szenved, akár emberi kapcsolatok is sérülnek, épp ezért vagyok hálás azoknak, akik kitartottak mellettem. A felkészülés közben fellángolt egy eddig rejtett autoimmun betegségem, ami végül egy másfél hetes kórházi kényszerpihenővel is járt. Mint mondtam, több ujjpercem is elrepedt. Ezek közben persze a legtöbben körülöttem nem is értették, hogy mit csinálok.
Egy ilyen folyamat során rengeteg a kérdőjel, gyakran mások a körülmények, mentális állapotok, (gyakran egy órán belül el lehet jutni az eredményesség esélyétől a teljes reménytelenségig), de ezek váltakozásait muszáj lekövetni és elfogadni.
A fentiek megélése közben persze nem állhat meg a munka, a feladat a fontos, nem szabad túl sokat elemezni, egész egyszerűen csinálni kell, hiszen a regisztrálástól számított egy éven belül be kell nyújtani a bizonyítékokat, különben a szövetség törli a jelentkezést. A világrekord-szövetséggel folyamatosan egyeztetni kellett a tanúkról, mérésről, asztalmozgatásról, mivel a szabályzat nem tért ki mindenre, vagy éppen adottnak vett több dolgot is.
A gyakorlásokon kívül fontos a folyamatos logisztika, több, mint huszonöt oldal angol dokumentáció és rengeteg fotós/videós bizonyíték elkészítése és persze annak az elfogadása, hogy a sok-sok ember és a saját erőfeszítéseim ellenére egyáltalán nem biztos, hogy a befektetett munka megtérül.
Mit jelent számodra ez az újabb rekorddöntés?
Egy pozitív visszajelzést arra vonatkozólag, hogy az artisztik-pool az én világom és keresnivalóm is van a műfajon belül. A második rekord is meggyőzött arról, amit már eddig is tudtam: teljesen mindegy mi a cél, annyi a kérdés, hogy milyen messzire hajlandó elmenni érte az ember -jelen esetben szó szerint. Ha a végső siker legkisebb esélye látszik és lehetőséget kapunk, ahogy én is kaptam a nyíregyházi klubban, akkor igenis bele kell vágni és végig kell játszani.
Hogyan tovább? Lesz még folytatás? Lesz újabb világrekord kísérlet?
Sosem beszélek szívesen sok ember, pláne a nyilvánosság előtt a terveimről, -korábban a rekordok kapcsán sem tettem így- hiszen ez egy felesleges nyomást helyezne rám.
Utóbbit sokan kérdezik tőlem, de szinte biztos, hogy nem lesz több rekord -úgy érzem, az már öncélúságba és feltűnősködésbe hajlana, ezt pedig nem szeretném. Hacsak nem áll a hazai biliárd ügye mellé egy erős szponzor és szervez mondjuk egy gálát, amely 100%-ban jótékonysági célokat szolgál, nem vagyok motivált a rekorddöntésben. Viszont, ha ez bekövetkezik, arra is megvan a forgatókönyv, ahogy mindenre. Addig azonban semmi mással nem szeretnék foglalkozni az asztalnál, csak a WPA artisztik-programjával, aztán meglátjuk, hogy mit hoz a jövő…
Gratulálunk Kővári Bencének, a kemény munka és kitartás meghozta eredményét! Gondoljunk csak bele mekkora rekord ez valójában, hiszen a haladó vagy profi biliárdjátékosok már a félasztalos 120-140 cm hosszúságú ugratást is nagyon nehezen érik el, amely a 3 méter feletti rekordot még meg sem közelíti. (a szerk.)
